Véget ért a szabadság, újra kezdődnek a liverpooli dolgos hétköznapok. Nem merném azt állítani hogy felhőtlenül örülök neki mert nem örülök. Két hét úgy szállt el mintha csak egy repülőgépen utaztam volna nagy sebeséggel. De nem szabad igazán szomorúnak lennem hiszen csodálatos volt a szerelmemmel együtt lenni, találkozni azokkal akiket szeretek és pihenni. Sajnos hogy a magyarországi viszonyok nem igazán változtak, sőt talán még rosszabbak lettek. Sokszor hangsúlyoztam hogy Magyarország már nem tud igazi otthont nyújtani nekem de azért a magyarságom mégsem tagadhatom le így persze hogy foglalkoztat mi történik kis honunkban. Érdekel és aggaszt mert itt az Egyesült Királyságban befogadtak ugyan de akkor sem kellene itt élnem és dolgoznom a megélhetés reményében ha a saját országomban hagytak volna. De nem volt más opcióm már. Tudom hogy a SORS vagy akárhogy hívjuk úgyis egyengeti az utam, de mégis engedtessék meg nekem hogy az a pár ezer kilométer ami elválaszt picit szomorúvá tegyen. Reménykedem és erősen várom az időt amikor ez a távolság már többé nem kell hogy aggódást jelentsen, hanem olyan boldogságot amire vágyom.