Három hónap az semmi, Nem tétel. Majd ha már évek óta ott vagy... Ugye sokakban felmerült a gondolat, hogy ennyi idő után mit akarok én értékelni? Nos úgy gondolom ez a negyed év azért sok mindent adott, szóval azért csak visszanézek picit.
Amikor idejöttem Liverpoolba és megérkeztem a fő buszvégállomásra ahogy körülnéztem a metsző szélben egy iszonyatosan nagy és nyüzsgő város meredt rám. Úgy álltam ott megszeppenve mint egy kisgyerek az iskola kapujában az első tanítási napon. Nem tudtam mi lesz, hogy lesz. Pedig négy éve Londonban még elveszettebben éreztem magam amikor Lutonban kiszálltam a repülőből és akkor még nem egyedül vágtam bele a feladatba. Az a pár hónap ott megtanított pár dologra de azóta sok minden változott. Mennyi mindent újra kellett tanulnom mintha csak egy stroke után kellene megint elkezdenem járni,beszélni,élni. Szóval furcsa, kicsit torokszorító pánik indult el bennem. Aztán a hetek során (hála Guszti és Olivér barátaim segítségének) elkezdett egy rutin kialakulni bennem. Kezdtem érezni a város lehetőségeit. Lassan rájöttem mi merre van, hova érdemes menni,
Eljutottam Warrington azon részére is ahova éppenséggel nem vitt ki a transzport hiszen attól még hogy ebben a csendes kisvárosban van a melóhelyem még a várost magát nem ismertem. Voltam St. Helensben ami egy nagyon kedves kis város vagy nagyközség, nem is tudom igazán. Eljutottam Manchesterbe is, amire mai napig úgy tekintek hogy egy óriási kirándulás volt és így sem láttam mindent. De akkor ott mégis büszke voltam magamra, hogy ezt az utat megtettem. Életemben először ültem angol vonaton, de ezt is megcsináltam. Bejártam Liverpool egy kis részét, a belvárosban már úgy vágom le a sikátorokon keresztül az utat mintha mindig itt éltem volna (ok, egyszer-egyszer eltévesztem de akkor sem jövök már zavarba). Már azt is tudom hova menjek ha nyugalmat keresek (nem csak a Mersey folyó adhat megnyugvást bár tény, hogy a kikötóben járkálni is nagy élmény). Nem tudok még jól angolul, de ettől függetlenül elkezdtem nyitni az emberek felé és nem érzem magam annyira idegennek. Néha egy-két pillanatra elfeledkezem róla hol vagyok és valamelyik magyaroszági településen hiszem magam de aztán kapcsolok :) Nem vet fel a pénz, nem lettem hirtelen gazdag. Annyi pénzem van ami a normális életvitelhez kell nekem. Ennyi most elég. Amennyit dolgozom az ér annyit hogy tisztességessen élhessek és ne kelljen azon aggódni hogy mikor halok éhen.
Egyetlen nagy bánatom, a magány. Hiába vagyok körülvéve jó fej srácokkal és hiába próbálok kedveskedni a munkahelyemen a lányoknak attól még a kedves itt nem léte, az őrjitő távolság okozta hiány csak legyőz néha. Ezt az egyet nem tudom feldolgozni rendesen. Persze érnek kudarcok amiket nem úgy élek meg ahogy kellene, de ez nem a hely függvénye sajnos. Nincs honvágyam de egy vágyam nagyon is van. Az hogy akit a legjobban szeretek velem lehessen. Sok mindent megold az internet, de egy dolgot nem lehet a világhálón. Kapcsolatban élni. Ahhoz két ember közvetlen közelsége kell. Ezt pedig még Angliában sem tudják pénzzel kipótolni.
